Már, már elviselhetetlen volt a meleg. Hiába nyugodott le a nap, hiába veszített erejéből a fény … a hőség csak tombolt.
A fűben ültem a legszebb ruhámban és vártam, hogy elkezdődjön az ünnep. Egy fontos ünnep. – Persze melyik nem az? Mindegyik ünnepet szerettem. – A három aratóünnep közül az első. Imádtam ezt az időszakot.
Ez a bőség ideje! Elkezdjük leszüretelni a munkánk gyümölcsét. Most szembesülünk azzal, hogy milyen munkát végeztünk.
Vajon milyen lesz a termés? S ha nem olyan lesz, amit elvártunk volna, vajon csalódottak leszünk? Vagy el tudjuk fogadni és ezen is szeretettel tudunk osztozni? Mindig hittem, és most is hiszem, hogy a válasz: Igen! Bármilyen is a termés, a betakarítást el kell kezdenünk! És hálát adni azért, ami van.
Egyedül ültem a fűben, de nem voltam magányos. Tele volt a szívem derűvel, ahogy a körtáncot járó fiatalokat bámultam. Persze, mindjárt én is beállok. Tudom. Semmi pénzért ki nem hagynám! De most egy kicsit csak üldögélek, és nézem a többieket.
Mindenkivel kapcsolatban eszembe jut egy történet. Egy történet erről a nyárról, vagy egy réges-régi nyárról. A nagymamámra gondolok, aki megtanított hogyan süssünk varázslatos Lammas kenyeret. Emlékszem, még egészen kicsi voltam, s apró kezeimmel alig bírtam megfogni. De nagyanyám segített, tartotta a kezeim, míg háromszor megforgattam a kenyeret, varázsigét mormolva. Majd boldogan vittem a nagy társaságnak a szalaggal átkötött, illatos, friss és ropogós kenyeret, hogy együtt fogyasszuk el, továbbadva így az áldást az egész falunak.
Eszembe jut, ahogy anyámmal és nővéreimmel söprűt kötöttünk. Ez mindig nagyon mókás volt számomra, azon túl, hogy igazán mágikus eszköznek tartottam. Egész évben boldogan forgattam azt a seprűt, amit ilyenkor együtt csináltunk. Ezt igazán felnőtt nő-s dolognak tartottam, olyan nagynak, ügyesnek éreztem magam, hogy sikerült. Alig vártam, hogy tavasszal elmenjen apám a vásárba, és zöld meg arany szalagot kérjek tőle; amit aztán az első aratóünnepig féltőn őrizgettem, hogy a seprűmre kössem.
Boldogan nézem ezt a képet. S nem is tűnik távolinak. Azt hittem, hogy nosztalgikus kedvemben elszomorodok. De nem. Örömmel emlékszem. S ami igazán melegséggel tölti el a szívem, hogy nem egy régi emlék, hanem sok száz gyönyörű kép a régmúltból és napjainkból egyaránt.
S már eszembe jutnak azok az idők is, amikor én meséltem a lányaimnak az ünnepekről, amikor én tanítottam nekik, hogyan kössenek kukoricacsuhé-babát, vagy épp gabonaanyát. Attól függően, hogy mit találtunk. A lényeg az alkotás öröme volt. No meg persze a szalaggal feldíszített babák az oltár díszéül is szolgáltak. Emlékszem, amikor a gyerekeknek meséltem a növényekről, amikor megtanítottam, hogyan gyűjtsenek és szárítsanak magokat, amiket jövőre elültethetnek. Pont olyan ragyogó arccal figyelték az apró magokat, és éppen olyan szeretettel, féltve őrizték őket, mint egykoron én tettem.
Oly sok kép feljött most ezen a forró nyári éjszakán… Megöregedtem volna? Hogy ennyi emlékem van? Szomorú, hogy már én adom át a tudást? Hogy nem fogja a kezem senki? Dehogy! Most is épp olyan örömteli várakozással vagyok az elkövetkezendő időszak felé, s az azt következő sok-sok ünnep felé. Úgyhogy irány a tánc!
2019. július – A léleház magazin felkérésére íródott