Emlékszel még?
A jeges szél az arcodba csapott, de menned kellett. Gondoskodni kell a gyerekekről.
Már láttad a gyülekező hófelhőket, szád vacogott a hidegtől, de te mentél. Mentél, hogy vizet hozz a patakból.
Megállíthatatlanul közeledett a tél, de te nem féltél.
Tudtad, hogy hazajön. Hozzád. És akkor könnyebb lesz.
A hideg is elviselhetőbb volt, hogy felidézted magadban az ölelését. Tudtad, hogy most erősnek kell lenned. Neked kell gondoskodnod a gyerekekről és az öregekről. S tartottad a lelket a többi asszonyban.
Olyan régen elment már a csatába. De benned szemernyi kétség sem volt, hogy hazajön. S ugyanolyan forró lesz az ölelése, mint akkor régen. Tetted a dolgod. …
Művelted a kertet, megjavítottál mindent, hordtad a vizet, tanítottad a kicsiket, gyógyítottad a betegeket, fát gyűjtöttál, hogy tüzet rakj. Mert erős asszony vagy.
Amikor már minden tennivaló megvolt, és a mesédre alaludtak a gyerekek, te varrtál. Szépen, lassú öltésekkel, szeretettek. Neki varrtál. Egy új felöltőt. A félhomályban sokszor megszúrtad az ujjaidat, de nem is érezted a fájdalmat, hisz rá gondoltál. Teljes szíveddel tudtad, hogy hamarosan hazajön. Éjjel hozzábújtál a gyerekekhez. s közben arra gondoltál, hogy ő meg egyedül hajtja álomra a fejét. S álomba sírtad magad. Érte sírtál.
Emlékszel még?
Csontodig hatolt a fájdalom. Hideg volt, és éhes voltál. Azt hitted itt a vég, s csak attól féltél, hogy többet nem ölelheted magadhoz őket. Hogy nem vigyázhatsz rájuk.
De te harcos vagy. Menned kell! Tenni a dolgod. A családodért, a népedér. Meg kell küzdened őseid földjéért. Küzdened kell, hogy egyenesen álhass majd előttük. Hogy enni adhass nekik. Hogy gondoskodhass róluk.
De szörnyű fájdalom hasított a lábadba és a mellkasodba, és összerogytál. Az eső összemosta a véredet a sárral. Nem, ezt már te sem bírod. Cserbenhagyott a tested.
De az álom és az ébrenlét határán meghallottad a hangját. Neked énekelt. Érezted, hogy a kezed a csípőjére símul, és láttad a mosolyát.
…
Emlékszel még?
Éjszaka jött meg a csatából. Tudtad, hogy jön. Vártad. Mindig vártad.
Alig állt a lábán. Csont és bőr volt, s a gyönyörű testét sebek borították. Koszos volt, és a szakálla is megnőtt. … De te térdre rogytál előtte, és hálát kiálltottál az ég felé.
Tudtad, hogy reggel a gyerekek már a gyerekek veszik körbe, tudtad, hogy holnap már újra ezer tennivaló vár rátok. De ez az éjszaka csak a tiétek.
Belesímultál a karjaiba, és visszaváltoztál gyengéd, odaadó nővé. Azzá a nővé, aki megengedi magának, hogy elgyengüljön. Mert tudja, hogy az erős harcos az ő társa. Mindenben.
Nem szóltál egy szót sem, csak gyógyítottad a sebeit a csókjaiddal. Körülölelted az egész lényét. S magadba fogadtad. A testét. A gondolatait. A fárjdalmait.
…
Emlékszel még?
Imádkoztál, hogy túléld. Hogy hazatalálj.
Tele voltál félelemmel. De ezt nem mutathattad senkinek.
Aztán megláttad őt. Az asszonyodat. Gyönyörű volt, mint mindig. A szeme éppen úgy csillogott, mint oly sok évvel ezelőtt.
S te belezuhantál a karjaiba.
Tudtad, hogy erősnek kell lenned, hisz Férfi vagy. Tenni kell a dolgod. De nem ma éjjel!
Azon az éjjelen csak ölelted és sírtál. Igen, sírtál. Tudtad, hogy otthon vagy. Végre otthon. Vele megengedheted magadnak, hogy lássa a fájdalmadat. Neki elmondhatod, … hogy véres volt, és szörnyű, és rengeteg barátot vesztettél, és annyi fájdalom ért. … Neki átadhatsz belőle. Együtt könnyebb.
S ahogy beléhatoltál, és magába fogadott, a démonok messze futottak.
…
TE EMLÉKSZEL MÉG?
…
/Ezt az „emléket” (?) 2019. januárjában vetettem papírra. … /