Azt mondtátok, hogy emlékezzek. 

De nem ment. 

Bárhogy is erőlködtem, nem emlékeztem semmire. 

Igazából el sem hittem, hogy képes vagyok azokra a dolgokra, amiket mondtatok.  …

„… csak feküdtünk egymás mellett. Nem szerelmeskedtünk, csak nyugodtan feküdtünk, s a bőröm minden pórusán éreztem az érintésed. Annyira megnyílt minden érzékszervem, hogy szintem láttam magam előtt a felnagyított bőrömet, minden libabőrt, minden apró szőrszálat. Különleges érzés volt. Mintha ezer meg ezer örömszikra ért volna hozzám.

Magam sem tudom, hogy elaludtam-e, vagy csak egy egészen más tudatállapotba kerültem, de egyszer csak ott találtam magunkat úgy ezer évvel ezelőtt, április 30-a éjszakáján. Egy nagyon különös éjszakán.

Az ünnep éjjelén: Beltaine varázslatos idején. 

Ezen a különleges, bőségteremtő, magvető napon.

Tűztisztítások, áldások, imák időszaka, egy varázslatos éj. S valóban az. Nem csak a szépsége miatt!

Azt tartják, hogy ilyenkor könnyebb új varázslatokat szőni …

Hallottam, ahogy ropog a tűz a távolban, hallottam a nevetéseteket, a dalfoszlányokat. Javában folyt a mulatság. Az állatokat már áthajtották a nagy máglyák között, hogy a következő évben védettek legyenek. Sokan tüzet ugrottak, hogy a kívánságaik teljesüljenek, a szerelmesek pedig egymás kezét fogva tették ugyanazt, hogy szerelmük örökké tartson. Megtörténtek az áldozatok, a felajánlások, az ígéretek, majd a fohász a védelemért, s a kívánságok elmormolása.

A harmatos fűben feküdtünk, és egymáshoz illesztettük a kezünket. Aztán ahogy elengedtünk, s egy kicsit eltávolodott egymástól a két tenyér, az ujjak között láthatóvá vált egy aranyszínű fonál.

Magam sem tudom miért, de nem lepődtem meg! Nevetve összekötöttem a két szálat; a tiédet és az enyémet. S ahogy az égre emeltük a tekintetünket, egy újabb, egy ezüstszálat pillantottunk meg. Ezt is hozzákötöttem. Majd elindult a földből, a nem túl távoli patakból, a fákból, a tűzből, és mindenhonnan sok-sok fénylő szál. Én pedig nekiláttam, hogy összefonjam, összeszőjem őket , egyre gyorsabban és gyorsabban dolgoztam.

Csak kacagtam, és kacagtam, mert földöntúli boldogság érzése töltötte be a szívemet. Te csak néztél, szerelemmel néztél. A karjaid tartottak. A szemed nevetett. Hihetetlen gyorsasággal összeállt egy takaró. Egy takaró, amely sok-sok színben pompázott, s egész egyszerűen ragyogott.

Aztán pillanatokra feltűnt sok-sok régi arc a takarón, olyanok is, akiket sosem láttam ebben az életemben, de tudtam, hogy hozzánk tartoznak, ők a rokonaink. Aztán ahogy jöttek úgy el is tűntek, majd nagyanyám arca rajzolódott ki, s mosolyogva csak ennyit mondott: „Leányom! Ezt a takarót most ezen a mágikus éjszakán azért segítettünk elkészíteni hogy emlékezz! Emlékezz ránk! Emlékezz a múltra, s meríts belőle erőt a jövőben! A közös takaróval, mely a szerelmetekből indult, s minden és mindenki tett bele egy szálat meg tudod védeni a népedet! Új jövőt szőttél bele, használd bátran! S ha egyszer majd sok évvel később újra szükség van rá, tudd, hogy képes vagy rá, képesek vagytok rá, hogy új jövőt szőjetek!”

Ekkor már közelebb ért hozzánk a fiatalok nevetése, és mi is felkeltünk. Csatlakoztam a nővéreimhez, hogy megfürödjünk a hajnali harmatban, hogy szépek és üdék legyünk egész évben. S te is követted a fivéreidet, hogy a kezeidet megmosd, s még ügyesebbé válj. (Bár szerintem erre neked nem is volt már szükséged.) Egy keveset üvegcsékbe is töltöttünk, hogy legyen készleten, hisz a beltaine-i harmat, növeli a szexuális vonzerőt, megőrzi a fiatalságot, sőt még a bőrbetegségeket is meggyógyítja.

Ahogy a fűben lépdeltünk, hallottam a halkan csengő kis harangocskákat, melyeket azért tettünk ki, hogy a tündérek könnyebben megtaláljanak. Kíváncsi voltam, hogy vajon már elfogyasztották-e a nekik kirakott bogyókat és egyéb finomságokat. Reméltem, hogy találkozom velük, hiszen ez az egyik olyan mágikus éjszaka, amikor az emberi és a természetfeletti világ közötti határok ideiglenesen megnyílnak – szabadon kószálnak a tündérek, a boszorkányok, és egyéb lények …

Mesebeli éjszaka volt. Talán most még szebb, mint tavaly! Hiszen, azóta egymásra találtunk. Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy reggel milyen csodás virágot ültetünk majd közösen, hogy tovább virágozzon a szerelmünk. Aztán mély álomba zuhant

S ha belegondoltok, az egyik legszebb, az egyik legszentebb dolgot a világon, a szerelmet ünnepeljük. 

Nemde? Hiszen e nélkül semmik lennénk.

A kelta évkörben Beltaine, a nyár kezdete! Beltaine az ifjú Isten férfivá serdülésének ünnepe. Ekkor szeret bele az Istennőbe, és szerelmük itatja át a mezőket, virágos réteket, mindent, ami csak él a Földön. Nem véletlen, hogy a férfiak a szeretett és vágyott nő kertjébe májusfát állítottak, hiszen virágok és a zöld lombok az Istennőt jelképezik, maga a májusfa pedig az Istenséget.

Beltaine jelenti az életerő, a szenvedély visszatérését. Korunk nagy problémája épp a szerelem, a szenvedély megélésének a hiánya. A női és férfi minőségek elhalványulása.

Ezeket kellene újra tanulnunk?

Nem! Emlékeznünk kell, hogy milyen volt az Isten és az Istennő szerelme.

Emlékeznünk kell, hogy mit éreztek, mit éreztünk akkor, amikor a vágy szikrája fellobbant!

Emlékeznünk kell, hogy milyen volt megélni a szerelmet, megélni az újjászületést!

„Csak” emlékeznünk kell!

Mert jól tudjuk, hogy mind egyek vagyunk. Ezer szálon kapcsolódunk egy-máshoz. Ilyenkor – amikor az ünnep különös fénybe vonja a szívünket – még inkább tudunk kapcsolódni az ősökhöz, a múlthoz, ami összeköt bennünket a jövővel, s a bennünk élő Istennel.

Brigi

(2021. áprilisában írtam a Lélekház magazin felkérésére)

A Beltaine – Szerelemünnep bejegyzés először Rezsóanyu-én jelent meg.